Lehetőség szerint igyekszem magam távol tartani az úgynevezett híréhségtől. Mert az van mindig bőven, valós, valótlan, meggyőző és meggyőzni akaró. Amitől viszont a hátamon is feláll a szőr, na azok a szélsőségek. Bármelyik irányban. Jelen helyzetben hülye vagyok akkor is ha pánikolok, meg akkor is, ha nem. Nem foglaltam állást a koronavírus kapcsán, meg nem is fogok. Ettől függetlenül van véleményem, amit jól meg is tartok magamnak. Nem akarok meggyőzni másokat az igazamról, mert az az én igazam.
Amitől viszont konkrétan kiborulok és nagyon károsnak érzem, azok a motivációs üzenetek. Javítsatok ki, ha tévedek, de ettől valaha valaki jobban érezte magát? Vélt és valós igazságok, hangulatkeltő szavak egymás mellé rakva, amit ha elolvasunk, bólogatunk, aztán summázzuk, hogy igen, nagyon igaz, pontosan így kellene csinálnunk. Ha szerencsénk van, ennyivel megússzuk. Ha nem, akkor szorongani kezdünk, hogy van egy csomó ember, aki hűdejól csinálja, csak én vagyok a lúzer, akinek ez nem megy.
Én konkrétan egy gyomortáji szorító érzést érzek, meg van egyfajta szégyenérzetem is, főleg a mostani karantén-helyzetben, hogy basszus, itt van ez a LEHETŐSÉG, amikor húdelelassult minden (kinél?), amikor aztán reeeengeteg időnk van mindenre. És non-stop produktívnak kell lennem és ki kell hoznom belőle a maximumot, különben a létem mit sem ér.
Az online jóga órától az önfejlesztésig mindenre lett időnk (tényleg?), én mégis egy taposómalomban érzem magam, 5 hete a napi megszokott rutinban teszem a dolgom és lopva van időm magamra, vagy tanulni, vagy urambocsá’ dolgozni. Persze, ebben a helyzetben is el lehetne puffantani egy közhelyet, hogy „arra van időnk, amire szeretnénk”, ami nyilván igaz is, de egy nap 24 órából áll (márpedig ezt még a vírusnak sem sikerült felülírnia) és alapból 36 órának megfelelő elfoglaltságot szeretnék megcsinálni, akkor szelektálnom kell. Tudom és tanítom is az időgazdálkodást, de higgyétek el, Eisenhower mátrix ide, Ivy Lee módszer oda, a 24 az 24. És másnap is annyi lesz. Főleg gyerekkel. Veszteség ért minket, mindannyiunkat. Ki a munkáját, anyagi biztonságát vesztette el, más a szeretteivel való kapcsolattartásban korlátozott. Ezzel pedig úgy birkózunk meg, ahogy tudunk. Mindenki a maga módján.
Szóval nem, nem vagyok hajlandó szarul érezni magam attól, hogy még mindig nem néztem meg, amit 2 hete lementettem, még mindig nem tudok kínaiul és urambocsá’ még egyetlen kenyeret sem sütöttem.
A Szuperdadus közösség megálmodójaként is voltak elképzeléseink és céljaink. Ami pontosan egybecseng ezzel. Tiszteletben tartani mások véleményét, nem ítélkezni, csak megérteni és elfogadni. Nehéz, nagyon nehéz. Még nekünk is, akik nap mint nap ezzel foglalkozunk. Könnyű belecsúszni a minősítésbe, a kritizálásba. De dolgozunk rajta. Nap, mint nap.
Hirdethetnénk most jól felkapott és hangzatos programokat, de nem tesszük. Mi csak azt szeretnénk, amit eredetileg is kitűztünk magunknak: Segíteni. Abban, amiben Te szeretnéd. Ezért jó, ha beszélgetünk egymással, ha elmondod, Neked miben és hogyan tudunk a támaszod lenni.
Persze mi is ráfűzzük az aktualitásokra a programjainkat, de csak olyan megoldásokat kínálunk, amit most is, a jövőben is, munkád és magánéleted során is hasznosítani tudsz. Mert stressz van, meg lesz máskor is. Ahogy konfliktus is, amit meg kell tanulni kezelni, mert ezt semelyik iskolában nem tanítják. A gyermekeinkkel most és máskor is az őszinte kommunikációra törekszünk. Az önismeret pedig mindegyikhez elengedhetetlen. Ahhoz meg főként, hogy azt tudjuk mondani: ma is megtettem mindent, ennyire futotta, megbékélek vele, megértem és elfogadom magam. És nem engedem manipulálni olyasvalaki által, aki az éteren keresztül osztja az észt, de hogy mi és ki van mögötte, azt nem tudom. Következő webináriumunkra várjuk az ötleteket akár itt a poszt alatt, akár privát üzenetben. Bízunk a csoport erejében, de ha arra van szükséged, egyénileg is segítünk. Most még online, de remélhetőleg hamarosan élőben is találkozhatunk. J